Balogh Endre A parazita című kötetének műfaja egyelőre ismeretlen. Nincs rá megfelelő kifejezés. 

Mondhatjuk ugyan, hogy ezek a szürreális, groteszk, az újságírói és a netes műfajokat (helyszíni riport, blog, komment stb.) az irodalomba integráló valamik – novellák, de ezzel alighanem megtévesztenénk a gyanútlan olvasót. 

Ha mégis mindenáron be kell határolni valahogy ezt a fajta írásművészetet, akkor az egyetlen kínálkozó párhuzam az Örkény-féle egyperces – csak épp ezek az írások nem egypercesek. 

A kötetet nyitó 00. fejezet első írása, a Timi–Tomi játék ugyanannak a történetnek hat variánsa. Balogh jó érzékkel fordít a kulcsmomentumoknál egyet-egyet a sztorin, hogy az minden egyes verzióban másként végződjék. Az alaphelyzet az, hogy Timi, aki a "tudatiparban" dolgozik, összejön egy "teszterrel", Tomival, akinél épp a cége által kifejleszett plazmatévéfalat ellenőrzi. Mivel ügyfelekkel nem kerülhetne kapcsolatba, ki kell játszaniuk a Céget, amely a szürreális novellában egyben mint az új, technicizált, elembertelenedett világ szimbóluma jelenik meg. 

A történetek közül van, amelyikben kijátsszák, van, amelyikben a cég játssza ki őket, van, ahol egyikük nem is gondolja komolyan az egészet, de az egész végkicsengése mégis pozitív; a szereplők az utolsó verzióban épp a Cég hibájának köszönhetően győznek a Cég felett, amelynek vezetőit Tomi nem úgy egyszerűen kiiktatja, hanem elektronikus jellé transzformálja őket a virtuális térben, és mindaddig nem materializálja, amíg Timiben meg nem fogan egy új élet. A klasszikus mese az elektronikus jelek korában bizony így néz ki – mert hát hol van már az a kor, ahol a sárkány volt az ellenfél vagy egy másik királyfi? Baloghnak jó érzéke van ahhoz, hogy hol a határ, hogy hol válik szét a mulatságos és a nevetséges, hol kell abbahagyni a történetfacsarást, hogy mindez ne váljék kényszeredetté, unalmassá – és végül: pont úgy, mint Örkénynél, ott billeg az egész a vicces kis történet meg a legnagyobb emberi történet hajszálvékony határán. 

Abban, hogy ez így sikerülhetett, nagy szerepe van a kötet sokszínű nyelvezetének: míg a kötetnyitó darab szándékosan suta, mondhatni primitív nyelvezettel megírt történet, a 0.1 fejezet nyitása, a Budapest nagyváros, lakói békések már valamiféle bonyolultabb, filozofikus és más nyelvi minőséget képviselő darab – persze szintén kellően groteszk, csakúgy, mint a következő "helyszíni riport" , amelyet Walter von der Balogh-Endre jegyez. 

A kötet legmerészebb kísérlete a 02. fejezet: olyasmi ez, amire nem nagyon volt még példa a magyar irodalomban. Balogh egy virtuális netes közösség tagjainak blogjaiból, bejegyzéseiből, kommentjeiből állítja össze az írást, amelynek szövegrészei a legfilozofikusabb-legmélyebb, magas irodalmi minőségű szövegtől a kicsinyes netes "beszólásig" terjednek – és, rejtélyes módon, a szöveg megállja a helyét. 

A 03. fejezetben a szerző visszatér a "többször mesélős" írói módszerhez, de ennek a történetnek a kifutattása nem tűnik annyira sikerültnek, mint a kötetnyitó darabé: valahogy félbemarad, kísérlet marad az egész szöveg – a megtalált és birtokolt írástechnika mögött ezúttal nincs valódi tartalom. 
Kísérleti írásművészet: talán ez a legjobb kifejezés a Balogh-féle prózára. 

És – annak ellenére, hogy ennyiféle kísérlet egy karcsú kötetben kicsit soknak tűnik – tagadhatatlan, hogy A parazita rendkívül izgalmas szövegvilágú kötet. 
Hogy ez a szövegvilág milyen letisztultabb, nyugodtabb formában, az viszont alighanem csak a második kötetben derül majd ki. 

Balogh Endre: A parazita 
Fiatal Írók Szövetsége, FISZ-füzetek 
95 oldal, 1800 Ft

Magyar Hírlap OZ