Balla István elsõ verseskötetének címérõl leesett egy ékezet. Várakozásunk, hogy a kötetbõl egy költészetet minden ízében megismerjünk, már a címlapon önironikus vigyorba fordul. Minden izében fogunk tapicskolni, noha mindenütt (és már a borítón is) csupa-csupa finomságot vélünk megtalálni. Aligha vagyunk túlságosan merészek, ha e nyitólapon sugallt kettõsséget, édes (és sós és savanyú és keserû) ízek, valamint a rajtuk vigyorgó bohócarc kettõsségét az egész kötetre jellemzõnek hisszük. De talán nem árt pontosítanunk ezt a föltevést.

 A kötet – egy bevezetõ vers után – négy részre tagolódik; ezek címe a következõ: Savanyú Simán, Sós Csak, Keserû Konkrét, illetve Édes Egyszer. Ízekre van tehát szedve ez a költészet, de nemigen tévedünk (nagyot), ha úgy véljük, ezzel még nem szedtük ízekre. Érdemes legalábbis cseppnyi gyanakvással szemlélnünk költõnk igyekezetét, hogy a nyelvében szétválaszthatatlanul keveredõ ízeket ily mesterségesen gyártott alcímekkel szétválassza. Ennél ez a nyelv sokkal kifinomultabban érzékel.

Bárhol csapjuk is föl a kötetet, a legüdítõbb nyelvi leleményekre, a legkülönfélébb versformákra, rímekre, szavakra, szótekervényekre, szó- és rímcsinálmányokra bukkanhatunk, van itt szonett, hexameter, szapphói strófa, szabadvers, prózavers, haiku, limerick, és akkor szót sem ejtettünk a mûfaji sokféleségrõl, és arról sem, mi mindent dolgoz és fogad magába ez a nyelv, mennyi hatást, stílust, elõzményt. Egyszóval: virtuóz verselõvel van dolgunk, ez nem is kétséges. Kérdés persze, leírhatjuk-e a virtuóz szót úgy, hogy ne érezzük – legalább egy leheletnyit – elmarasztalásnak is.

Talán nem is csak az olvasó kérdezi ezt. A költõ (azaz a költeményekbõl kidesztillálható én) mintha tele volna lelkiismeret-furdalással. Újra meg újra reflektál arra, hogy ír, illetve hogy miért úgy ír, ahogy ír. Az olyan sorok, mint „Félmondatok buknak ki, ím, a számból” vagy „minek dalol, ha még nem ért ehhez”, e lírának éppoly állandó elemei (ízei?), mint a szavak önfeledt ízlelgetése, csavarása, kifordítása. De vajon honnét jön ez a kétely?

Érdemes talán erre a kérdésre is a könyvbõl keresnünk a választ. Nem ejtettünk szót még a bevezetõ versrõl, amelyben épp e recenzió írója is a megszólítottak között van. A Recenzió fiúk poétikai szcenírozásában a költõ mintha épp azt a vitát vinné színre, amely látensen, kimondva- (dehogyis) kimondatlanul a kötet egészében ott lappang. E vita tétje pedig valami olyasmi, hogy „mi a költészet”, illetve „költészet-e az, ami itt történik”. A recenzensnek adott válasz mintha azt sugallná, hogy „e rímes ucca-gyermek” tetten érése legalábbis hiú remény, a költészet ugyanis végeredményben „ma gány ügy”. De ha „gány ügy”, akkor miért ez a vitatkozás, ez a kard-ki-kard, ez a magyarázkodás, ez az értve-lenni-vágyás? Az olvasónak az az érzése, mintha Balla egy kicsit megijedt volna saját radikalitásától. Talán ez az oka, hogy miközben ízekre szed, alapízeket is akar; hogy miközben játszik, arca hirtelen eltorzul; hogy talán nem csak játékból, de igazán is leesett a címrõl az ékezet.

Ennek azonban – egyelõre – talán így is kell lennie. Egy ilyen elsõ kötet több mint ígéretes indulás egy ifjú költõnek. Aligha lehet csodálkozni, hogy a „biztos én vagyok ez?” kételye folyamatosan benne motoszkál. Végigolvasva a kötet gazdag szövésû költeményeit, kimondható, hogy Ballának van jogalapja a költészet, a szóízlelési mesterség védelmezõjének maszkíroznia magát, egyelõre még – ahogyan többek közt a borító hátlapján olvasható versrészlet is sugallja – önmagával szemben is. 

Szépirodalmi Figyelő Bodrogi Csongor